Nóra nem csupán egy jól sikerült promptsorozatnak köszönheti az elismerést: fotográfusi háttere, több mint 15 éves marketingtapasztalata és a robottudományok terén szerzett globális látásmódja mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Dolce Impossible sorozat ne csak steril képek gyűjteménye, hanem valódi, érzelmeket kiváltó vizuális történetmesélés legyen. Az alábbi exkluzív interjúban, amit az MIfoto.hu – nak adott Nóra az alapokról, az AI-hoz való eszközközpontú hozzáállásról, és a nemzetközi győzelem kulisszatitkairól beszélgettünk – érintve természetesen a versenyt is.

– Marketingtanácsadóból lettél nemzetközi díjas AI-alkotó. Mik voltak azok a legfontosabb szakmai, vagy személyes fordulópontok, amelyek ezen az úton a generatív vizuális művészet felé tereltek, és hogyan formálta át ez a háttér a képi gondolkodásodat?

Azt szoktam mondani, hogy bár sokan az AI miatt ismertek meg, valójában a vizuális gondolkodásom jóval korábban kezdődött. Közel húsz éve fotózom (analóg és digitális technikával egyaránt), és ez a mai napig alapvetően meghatározza azt, ahogyan képeket alkotok. A kompozíció, a fények, a perspektíva vagy a történetmesélés számomra nem az AI-val kezdődött, hanem a fényképezőgéppel.

Emellett több mint 15 éve dolgozom marketingterületen, ügynökségi és vállalati oldalon is, legutóbb egy nemzetközi robotikai vállalat globális marketingvezetőjeként. Ez a háttér megtanított stratégiailag gondolkodni, vizuális történeteket építeni, és mindig azt keresni, hogyan lehet egyetlen képpel vagy kampánnyal erős üzenetet átadni.

Amikor megjelentek a generatív AI-eszközök, nem egy teljesen új műfajként tekintettem rájuk, hanem egy új kreatív eszközre. Ugyanazokat a fotográfiai alapelveket kezdtem alkalmazni, amelyeket évek óta használok: a kompozíciót, a fényeket, a kameraállást vagy éppen a negatív tér tudatos használatát.

– Nyilatkoztad, hogy számodra az AI nem alkotótárs, hanem csupán egy digitális eszköz. Mit jelent ez a gyakorlatban a mindennapi alkotói folyamatodban, és hogyan látod az emberi képi gondolkodás, illetve a klasszikus fotográfiai szabályok szerepét egy ilyen nagy presztízsű AI-verseny tükrében?

Számomra minden alkotás egy ötlettel kezdődik. Először megszületik a fejemben a történet, a hangulat és a vizuális koncepció, és csak ezután választom ki azt az eszközt, amellyel ezt a lehető legjobban meg tudom valósítani.

Ezért tekintek az AI-ra elsősorban egy kreatív digitális eszközként. Óriási lehetőségeket nyit meg, de az art direction, a történetmesélés, a kreatív döntések és a vizuális koncepció továbbra is az ember feladata. Számomra nem az a kérdés, hogy az AI mit tud létrehozni, hanem az, hogy képes vagyok-e a fejemben lévő víziót úgy megvalósítani, hogy közben végig megőrizzem a kreatív kontrollt.

Ebben a fotográfiai hátterem nagyon sokat segít. A klasszikus fotográfia szabályai, például a kompozíció, a harmadolás (Rule of Thirds), az aranymetszés, a fények, a színelmélet, a perspektíva, vagy a negatív tér tudatos használata – ugyanúgy érvényesek egy AI-val készült képnél is. Ezek nem technológiai szabályok, hanem vizuális alapelvek, amelyek segítenek abban, hogy egy kép természetesnek, kiegyensúlyozottnak és hitelesnek hasson.

Úgy gondolom, hogy ahogy az AI-eszközök egyre fejlettebbé válnak, egyre nagyobb értéke lesz azoknak a készségeknek, amelyeket nem a technológia ad: a vizuális gondolkodásnak, az art directionnek, a történetmesélésnek és a jó ízlésnek. Ezek azok a területek, ahol továbbra is az ember hozza a legfontosabb kreatív döntéseket.

– Régóta kísérletezel generatív AI-eszközökkel. Miben változott az AI-hoz való viszonyod az első kísérletek óta, és ez a tapasztalat hogyan hatott a legutóbbi, REVE -vel létrehozott munkáidra?

Jól emlékszem arra az első AI-képre, amire azt mondtam, hogy “na, ez már tényleg jó”. Ha jól emlékszem, 2022-ben készült Midjourney-vel, és egy űrhajóst ábrázolt, aki egy almát tart a kezében. Számomra ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy ezek az eszközök valóban komoly kreatív lehetőségeket rejtenek.

Az első időszakban rengeteget kísérleteztem az eszközökkel, kíváncsi voltam, mire képes, hol vannak a határai, és hogyan lehet vele minél jobb eredményeket elérni. Ma már sokkal inkább az foglalkoztat, hogy milyen történetet szeretnék elmesélni. A technológia számomra háttérbe került, a vizuális koncepció került előtérbe. Ettől függetlenül persze követem az új fejlesztéseket, és rengeteget tesztelek továbbra is.

Ez a gondolkodás a Dolce Impossible sorozatban is meghatározó volt. Az volt a célom, hogy olyan képeket hozzak létre, amelyek önmagukban is működnek vizuálisan és érzelmileg. Olyan képeket szerettem volna készíteni, amelyek akkor is érdekesek lennének, ha a néző nem tudná, hogy AI segítségével készültek. Az AI-eszközök folyamatosan fejlődnek, de a jó ötlet, az erős koncepció és a történetmesélés hosszú távon sokkal maradandóbb értéket képvisel.

– Milyen képgeneráló modelleket használsz, és melyik az, ami számodra a legjobb eredményt adja a kreativitásod felszínre hozásában?

Szeretek folyamatosan kísérletezni az új modellekkel, ezért nem ragaszkodom egyetlen eszközhöz. Számomra nincs univerzálisan “legjobb” képgeneráló modell. Sokkal fontosabb, hogy egy adott eszköz mennyire támogatja azt a kreatív víziót, amit szeretnék megvalósítani.

– A győztes Dolce Impossible sorozatod a mediterrán nyaralások ismerős, felhőtlen világát idézi, miközben minden képen megjelenik egy szürreális, „lehetetlen” részlet. Hogyan született meg ez a koncepció, miért volt fontos számodra a hihetőség, és az abszurd egyensúlya, és milyen történetet szerettél volna elmesélni ezzel az anyaggal?

Mindig is vonzottak azok a képek, amelyek első pillantásra teljesen hétköznapinak tűnnek, majd néhány másodperc múlva rájövünk, hogy valami mégsem stimmel. Ezt az élményt szerettem volna megteremteni a Dolce Impossible sorozatban.

A mediterrán nyár számomra egy szinte univerzális vizuális élmény. A tengerpart, a csíkos napernyők, a nyári napsütés olyan emlékek, amelyekhez nagyon sokan tudnak kapcsolódni. Olyan jeleneteket szerettem volna alkotni, amelyek ismerősnek érződnek, mintha akár a saját nyaralásunkon készültek volna.

Ehhez társítottam minden képen egyetlen lehetetlen vagy abszurd elemet. Fontos volt számomra, hogy csak egy ilyen részlet jelenjen meg, miközben minden más teljesen hihető marad. Úgy éreztem, ettől a néző először elfogadja a képet valóságként, majd egy második pillantásra elkezdi keresni, hogy mi az, ami kizökkenti ebből az élményből. Azt hiszem, ez volt a sorozat legfontosabb gondolata: a fantázia és a valóság közötti határ nem élesen húzódik, hanem néha csak egyetlen apró részleten múlik.

– A REVE kifejezetten erős a promptok pontos követésében és a fotorealisztikus textúrákban. Miben más ezzel a platformmal dolgozni, mint a többi ismert képalkotó modellel, és milyen konkrét technikai workflow-t építettél ki a versenyanyag elkészítéséhez?

Ez volt az első komoly projektem a Reve-vel, így egyszerre jelentett tanulási folyamatot és kreatív kihívást. Az első benyomásom nagyon pozitív volt: a felület intuitív, könnyen használható, így gyorsan az alkotásra tudtam koncentrálni.

A Reve-nek erős a természetes nyelv megértése, jól értelmezi a részletesen megfogalmazott instrukciókat. A workflow-m minden képnél hasonló volt. Először fejben megterveztem a jelenetet: a történetet, a kompozíciót, a kameraállást és azt az egyetlen lehetetlen elemet, amelyre az egész kép épült. Ezután ezt próbáltam szövegesen a lehető legpontosabban megfogalmazni, majd egy hosszabb iterációs folyamat következett.

– A versenyen pontosan tíz képből álló, egységes anyagot kellett benyújtani, ahol a zsűri a vizuális konzisztenciát, a technikai minőséget és a részleteket vizsgálta. Hogyan építetted fel, válogattad össze és finomítottad a képeket, hogy a tíz különálló alkotás egyetlen harmonikus és steril hatásoktól mentes szetté álljon össze?

Számomra fontos volt, hogy a képek együtt is elmeséljenek egy történetet, és egységes vizuális világot alkossanak. Még a generálás előtt felállítottam néhány alapvető kreatív szabályt. A sorozat minden képe mediterrán nyári hangulatot idézzen, dokumentarista stílusban készüljön, természetes fényekkel és hiteles környezettel. Emellett minden képen egyetlen lehetetlen vagy abszurd elem jelenjen meg. Ez a szabály végig biztosította a sorozat konzisztenciáját.

Tudatosan figyeltem arra, hogy a képek hasonló vizuális ritmust kövessenek: sok negatív térrel, természetes perspektívával és kiegyensúlyozott kompozícióval. Több képnél alkalmaztam a harmadolási szabályt, hogy a sorozat egységes vizuális nyelvet beszéljen.

Sok időt töltöttem az iterációval és a finomhangolással. Nemcsak azt néztem, hogy egy-egy kép önmagában jól működik-e, hanem folyamatosan egymás mellé tettem őket. Ha egy kép túlságosan kilógott hangulatban, színvilágban vagy kompozícióban, inkább újrageneráltam vagy tovább finomítottam.

– A REVE $100K Contestre több mint 52 000 pályamű érkezett a világ minden tájáról, a nemzetközi zsűri mégis a te anyagodat választotta a legjobbnak. Hogyan emlékszel vissza arra a pillanatra, amikor kiderült, hogy te hoztad el az 1. helyet és a 100 000 dolláros fődíjat?

Párszor biztosan el kellett olvasnom az e-mailt, mire tényleg elhittem, hogy jól értem.

Amikor tudatosult bennem, hogy valóban én nyertem, egyszerre éreztem hatalmas örömöt és hálát. Természetesen a fődíj óriási elismerés, emellett pedig különösen sokat jelent számomra az a szakmai visszajelzés, hogy egy ilyen rangos nemzetközi zsűri értékelte azt a vizuális gondolkodást és kreatív szemléletet, amelyet évek óta igyekszem következetesen képviselni.

– Mit üzennél azoknak a magyar AI-művészeknek, akik még kísérleteznek, de céljuk, hogy egyszer egy akkora globális megmérettetésen is helytálljanak, mint a REVE $100K Contest?

A legfontosabb tanácsom az lenne, hogy ne csak az AI-eszközöket tanulják, hanem a vizuális gondolkodást is. Érdemes sokat fotózni, filmeket nézni, festészetet tanulmányozni, megérteni a kompozíciót, a fényeket és a történetmesélést. Ezek azok az alapok, amelyek hosszú távon is értéket jelentenek, függetlenül attól, hogy éppen melyik AI-modell a legjobb.

A másik, hogy ne féljenek megmutatni a munkáikat nemzetközi szinten sem. Könnyű azt gondolni, hogy ezek a versenyek elérhetetlenek, pedig a kreativitásnak nincs földrajzi határa. Egy jó ötlet, egy következetesen végiggondolt koncepció és sok kitartó munka bárhonnan versenyképes lehet.

És talán még egy gondolat: szerintem érdemes olyan projekteken dolgozni, amelyek személyesen is izgatnak bennünket. A Dolce Impossible sem azért készült, mert egy versenyre “optimális” témát kerestem, hanem azért, mert kíváncsi voltam arra, hogyan lehet a hétköznapi valóságot egyetlen apró, lehetetlen részlettel teljesen új szemszögből megmutatni. Úgy gondolom, hogy a legerősebb munkák mindig valódi kíváncsiságból és alkotói örömből születnek.

// Ha neked kellene elkészítened egy 10 képes sorozatot egy nemzetközi AI-versenyre, mi lenne a te „lehetetlen” témád? Dobj be egy jó ötletet a kommentmezőbe!

Bio: Bereczki Nóra marketingszakértő, és fotográfus. Gyermekkora óta foglalkozik fotózással, analóg és digitális technikákkal egyaránt, fotográfus végzettséggel rendelkezik, és számos fotós projekten dolgozott az évek során. Több mint 15 éves marketingtapasztalattal a háta mögött dolgozott ügynökségi és ügyféloldalon egyaránt, az utóbbi években pedig a robotika és ipari automatizáció területén globális marketingvezetőként tevékenykedett.

Az elmúlt öt évben elmélyedt a generatív mesterséges intelligencia alapú tartalomkészítés világában. AI-alapú rövidfilmjeit több nemzetközi filmfesztivál is díjazta, 2026-ban pedig megnyerte a REVE $100K Contest nemzetközi AI-képalkotó verseny fődíját Dolce Impossible című sorozatával. Jelenleg szabadúszóként marketingtanácsadással, AI-alapú tartalomgyártással és oktatással foglalkozik.

Szívből gratulálunk és nagyon büszkék vagyunk Nóra sikerére!

Hirdetés: